2015. április 11., szombat

Úgy döntöttem, hogy mivel igény van rá, ezért a Mein Leben in Deutschland mintájára létrehozok egy magyar verziót, bár fogalmam nincs, mennyire lesz időm aztán tényleg írni is.
Tádámm.
http://megintrosszhelyenszalltamle.blogspot.hu/

2015. április 8., szerda

Szupportálni

Az új hobbim az állásinterjúra járás. Persze nem ártana eldönteni, hogy akarok-e egyáltalán dolgozni, meg van-e értelme, meg ha nem vagyok ráutalva, nem kellene-e most inkább az egyetemi dolgokra koncentrálni, és majd aztán ugyanezeket a köröket lefuthatom később is, de leginkább a kíváncsiság hajt most.
A main kitöltettek velem egy felsőfokú Goethe nyelvvizsga írásbelit, és meglepően nehéz volt, nem nyelvileg, hanem a feladatok némelyikének felfogása, na de mindegy, én vagyok rá a legkíváncsibb, hogy sikerült. Mindenesetre jogosnak tartom, hogy ilyen szintű tudást várjanak el, mert mondjuk annak, hogy ugyanazt a tevékenységet átlag 100.000 forinttal többel jutalmazzák, ha idegen nyelven van, annak bizony ára van, és akkor az az idegen nyelv ne legyen idegen..
Na mindegy, ezt majd még ki kell találni, legegyszerűbb lenne, ha sehová nem kellenék (bár az nagyon rosszul esne és sötét gondolatokkal töltene el), habár imponálóan sok helyre hívtak el interjúra - nem is merem bevallani barátnőmnek, hogy olyan helyre is, ahonnan őt elküldték, pedig csak ezért járt nyelvtanfolyamra (bár az ő motivációs levelét jobbra írtam, mint a sajátomat, úgyhogy tiszta a lelkiismeretem).

Menő, mi? Van saját futópályánk. Mondjuk nem értem, mik azok a nagy kilengések, mikor egy kb. egy méter széles pályán futottam végig párszor, de mindegy. Az elején még azt hittem, hogy hirtelen sportemberré váltam télen, de két és fél kör után ezt már némiképp másképp láttam, és mindenáron meg akartam halni. Kb. kétszer ennyit kellene futni majd naponta, és akkor már jó lesz. Bár most elég hihetetlennek tűnik, de tavaly nyáron az Óbánya körök elvileg pont 8 km-esek voltak, és emlékeim szerint egy órán belül megvoltam. És itt megvan az az előny, hogy nem szar a flaszter, így nem kell extra fájdalmakkal küszködni.

Holnap tartok előadást, és valahogy mocskosmód nem vagyok a dologtól lázba jőve.

2015. április 4., szombat

Just like connecting the dots

100. bejegyzés, a franc se érti, miről írtam én itt ennyit.

A húsvét egy álszent ünnep, mert az emberek nagyobb részének nem járna ekkor szabadság és nem illene képmutató módon ünnepelnie valamit, ami nekik nem jelent semmit. Persze azon tud mindenki hisztizni, hogyha felmerül, hogy kötelező hitoktatás és egyházi adó, meg a többiek, de az senkit nem zavar, hogy most az általuk nem vállalt vallásnak köszönhetik, hogy otthon ülhetnek. Mert keresztény kultúrkörben élünk, az már elég jogalap arra, hogy ez munkaszüneti nap legyen hétfőn. Akkor is, ha történetesen az ember ateista vagy hinduként él itt.

Szóval ilyenkor haza kell jönni. Az összes haza. Van egy haza itt, meg van egy Pécsen, meg van egy Budapesten. Meg alakul egy Münchenben, remélem, mert ott szeretnék végleges hazát találni majd egyszer, talán nem is annyira sokára. Ha belegondolok, a haza, ami egyébként a legtöbb nyelvben nem is létező kifejezés, hiába tűnik úgy, hogy egy földrajzi helyet jelölő szó, nem feltétlenül az. A haza esetenként személyhez kötődik - ahol az a valaki van, az a haza. Budapesten a lakás a haza, Pécsen az, ahol apám van.

Szegény Münchent kissé keményen érintette a Niklas, meg az az időjárás, amiből itt annyi látszott állítólag, hogy időnként valami kis hó keveredett az esőbe és szélbe, ott egyik éjjel dörgött és villámlott, reggelre meg ez lett. Aztán még többször is. És tényleg olyan szél volt, hogy fák dőltek ki gyökerestül, rá arra, amire, folyamatosan szirénahangot lehetett hallani, teherautók borultak, emberek haltak meg és leállt a vonatközlekedés, a repülősök meg gondolom prémiumot kaptak, ha le tudták tenni ilyen időben a gépeket. Viszont a Circus Krone sátrát nem vitte el.
A hazautamat is érintette a dolog, ami eleve kissé rendkívülire sikerült, mert egy nappal tovább maradtam és inkább hagytam a francba a tömegközlekedést, mert jött egészen erre ismerős Zombáig. Valószínűleg mindannyian rekordot könyvelhetünk el, mert már az első 100 km Salzburgig beletelt több mint 3 órába a sok majom miatt, ott a hegyekben kifejezetten tél volt és szakadt a hó, máshol meg az eső, úgyhogy se a Chiemsee-t, se a személyes kedvencemet, a Mondsee-t nem láttuk (addig nem akarok meghalni, amíg ott a Drachenwandra nem másztam fel). Volt még baleset és egyéb dugókeletkezésre okot adó örömök, így este 10re értünk az országba, és éjfél után kicsivel ide le. És olyan furcsa volt, hogy valaki, akit eddig annak a kinti életemnek volt a kis túlzással része, most megjelent itt, mint ide tartozó. Annyira hihetetlenül kicsi a világ.

Rájöttem, hogy merre lehetne, vagy lehetett volna biciklizgetni innen.
Borzalmasan motiválatlan vagyok.

2015. március 24., kedd

Fent

Elég sokat elárul a gondolkodásunkról, hogy Budapestre felmegyünk, a horvát tengerpartra lemegyünk (na de a Balatonra is,így égtájak szerinti kategóriák kilőve), Szabadkára átmegyünk, Bécsbe kimegyünk, Amerikába elmegyünk.
Még sosem laktam hosszabban igazi fővárosban, biztos úgy illik, hogy először a sajátomban éljek (bár Regensburg és Tübingen is volt tartományi főváros, na de az nem ugyanaz).
Minimálisan sem mondanám, hogy ennek így most örülök, de ez van. Túl közel van, szerintem 4 éve nagyobb lépés volt beköltözni Pécsre, mint ez. Tele se volt az autó, és el se szomorodtam, amikor néztem az autó hátulját. Minek.

Viszont egy ideje azon gondolkodtam, hogy bármennyire is küzdök vele, de azért munkálkodik bennem a magyar lélek, hogy csak kellene egyszer majd egy olyan lakóingatlan, ami az enyém - nem bérlem, nem osztozom, hanem az enyém. Akkor is, ha nem lakok benne folyamatosan, sőt egyáltalán nem. Ez ellen a legfőbb ellenvetésem általában pont az volt, hogy azzal odaköti magát az ember egy helyre, amiről könnyen kiderülhet, hogy nem volt jó választás.
Másrészt, az ingatlan általában jó befektetés.
Egy ideje azon gondolkodok, hogy ez a valami majd egyszer Budapesten lesz. Azon egyszerű okból, hogy annak még van realitása, hogy annyi pénzem lesz egyszer az életben, hogy itt vegyek valamit. Kiadni meg itt mindig ki lehet, az ára itt nagy valószínűséggel belátható időn belül csak felfelé fog mindennek menni, tehát ebbe fektetni talán nem hülyeség. Ez persze nem jelenti azt, hogy itt szeretnék lakni, másrészt az se elvetendő szempont, hogy ha semmi nem jön össze, amit szeretnék, és vissza kell költözni valahová, akkor az inkább Budapest legyen, mint bármely vidéki város, ahol lehetőségek nem lévén meg sem lehet állni a lejtőn.

Boldog névnapot a Gáboroknak.

2015. március 16., hétfő

Lent

 Ez a kép mindig megállít, mondjuk szerintem érthető okból. Apámat is, pedig így ő se látta sose, a kép azt hiszem a 30-as évek végéből származik. Nyilván akkoriban nem mindenkinek volt ilyen esküvő fotója, ha volt egyáltalán, de ő akkor még jólétben élt. Fura történet pedig az övé is, az anyja ugyanis erősen rangon aluli volt, ezt sokáig nem tudtam, gyakorlatilag egy megesett cselédlány (ezt ő szégyellte, a hivatalos verzió az volt, hogy az anyja elhagyta, sőt, noha hivatalosan az ő keresztnevét viselte, nem azt használta, és idővel meg is változtatta). Az apja viszont magához vette, ha jól tudom, bizonyos összeget fizetett az anyjának ezért, és valószínűleg azért tette ezt, mert a feleségétől nem lett gyereke. Elég furcsa dolgai voltak a felmenőimnek, na.
Aztán eltelt pár év, és megfordult a világ. Ez a nő egy kórházban hozta a világra a második gyermekét, amit éppen bombáztak, a háború után pedig vége volt a nagypolgári életnek és a jólétnek, mindent elvettek tőlük. Egy kis részét bérelhették annak a háznak, amit ők építettek, sok év múlva tudtak csak egy lakást visszavásárolni belőle - igaz, a legszebbet. A szocialista állam persze gondoskodott róla, mehetett a vasúthoz takarítani, aztán idővel rájöttek, hogy talán ki kellene használni a gépírónői tudását, így ilyen komoly felemelkedési lehetőséget kapott. Azt pontosan nem tudom, miért vált el attól a férjétől, akinek a kedvéért ez a kép is készült, de elváltak. Háromgyerekes anyaként ment hozzá egy szintén elvált, kétgyerekes kétkezi munkáshoz (ez is egy sötét történet, mi lett azzal a két gyerekkel, az egyikük eljött pár éve az apja temetésére, meg innen-onnan hallottunk még róluk, például róla - le kell picit görgetni), akitől született egy kislánya, aki négyévesen meghalt. Aztán egy fia.
Sok tekintetben nagyon fura volt, de igazából semmin nem csodálkozom, belegondolva, miken ment keresztül. És valahol azt is értem, hogy apám ugyan értékeli, amivel foglalkozom, de szeretné, ha egyszer majd még ebbe az irányba is elmennék. Ezzel jobban is lehetne passzolni az aktuális trendhez, mert a családom anyai ágával ellentétben az apai valóban a kommunizmus áldozata lett.

Ma elvileg interjúzni mentem volna Harkányba, gyakorlatilag nem sikerült elérnem a nénit, akihez mentem volna telefonon, és hát nem tudom, ilyenkor mi van. Holnap megyek egyhez Pogányba, talán még valakihez Fazekasbodára, aki benne volt az Unser Bildschirm műsorában, amiben én is, bár ő a könyvemben is szerepel, épp csak a leglényegesebb kérdést nem tették fel neki se. És minél többen kérdeznek valakit, annál inkább egy begyakorolt történetet mond el, amiből eltűnnek az egyedi vonások - ez pszichológia, amit elmondasz egy sztoriból, az megerősödik az emlékezetedben más emlékek rovására. Ezért van az, hogy ha esetleg valaki ferdít, és sokat mondogatja, idővel már észre se veszi, hogy nem igaz, amit mond.
A legidegesítőbb viszont egy egyházi kézben lévő intézmény, akiknek volna egy lakója, felhívtam őket, már az se volt egyszerű, kiderült, hogy a néni ott van, és szeretne is beszélni. Na de. Előbb beszéljek az igazgatóval (ez már eleve egy vicc, könyörgöm, ez nem börtön). Jó, gondoltam esetleg a diri is érdeklődik a téma iránt, azért akarja. Kaptam egy telszámot, ami viszont nem az övé volt, hanem egy szintén ott dolgozó nőé, aki azt mondta, az igazgató számát nem is adja ki, őt nem keresheti közönséges halandó, de adjam meg az enyémet, és majd akkor ha az úr hív, ha zöld az út. És ezt én már komolyan nem hiszem el, hogy ott van szerencsétlen nénike és ő be akarna számolni a dologról, de persze azóta se történt semmi. Komolyan gondoltam már rá, hogy autóba ülök, odamegyek, és szarok az igazgató titokzatos személyére és mindenre, mert ez megint az a pompás egyházi hercehurca, ami már a levéltárban és a plébániák irataival is volt, és amiből már mocskos módon elegem van.



2015. március 13., péntek

Erledigungen

Mielőtt költözök, belevágtam az interjúzás projektbe, amiben ugyan nagyon rossz vagyok, meg nem szeretek bepofátlankodni más életébe és emlékezetébe, másrészt ilyenkor ezerszer is elmondom magamnak, hogy de ők lehet, hogy örülnek ennek, lehet, hogy szeretnék elmondani még valakinek, amíg tudják - és mennyien nem tudták.. nomeg, hogy ne érzelgősködjek, ami kell, az kell, és ez a kutatás részével ellentétben nem olyan, hogy ha nem csinálom meg most, akkor majd máskor.

Csak persze az is most jutott eszembe, hogy akkor már el kellene menni másokhoz is, nevezetesen volt egy olyan történet, hogy mikor ezeket a jobb sorsra érdemes németeket kitelepítették, az eredetileg a későbbi NSZK-ba történt. Csakhogy azokba a zónákba a mi szerény másfél-százezer emberünkön kívül bezavartak több millió embert Csehszlovákiából és Lengyelországból (értsd: a területekről, ahová kitették, hogy ott innentől ezek az országok lesznek Németország helyett), és az amerikai fél szeretett volna úrrá lenni az emiatt kialakult brutál káoszon, így elkezdett feltételeket szabni. Például a vesztes Magyarországnak. Hogy akkor küldheti a nemkívánatos németeit, ha normális módon sikerül őket az útra és az új életre felkészíteni, humánus módon telepítsék ki őket (itt nem árt ugye relativizálni, mert humánus módon ilyesmit nem lehet csinálni), hozhassanak már el dolgokat, meg némi pénzt, hogy ne Amerika cehhjére kelljen őket megmenteni az azonnali éhenhalástól. 
A magyar félnek ez nemigen tetszett, és továbbra is igen sok visszaélés maradt, meg az amerikai zóna kissé telítetté is vált (mázlista bajorok), így elhangzott a parancs: STOP. Hiába volt a szépen kérés innentől, hogy hát de mi lesz szegény Magyarországgal, ha ezeket a rohadt nácikat nem zavarhatja el, Aztán rájöttek, hogy van ennél kézenfekvőbb megoldás is: a baráti Szovjetunió, hiszen annak is volt egy kellemes, szebb jövőre érdemes zónája, hát megkérték szépen Sztálinékat, hogy hadd menjen már még pártízezer oda is. És a testvéri szolidaritás meghozta eredményét, mehettek a vagonok tovább.
Épp csak itt volt egy kisebb szünet, és amíg a nagyokosok tárgyalgattak, a tárgyalások tárgyainak is zajlott tovább az élete. Mikor elhangzott a STOP, szintén úton volt pár vagon, de már útközben kiderült, hogy ezeket már nincs hová küldeni, úgyhogy a szerelvényeket otthagyták egy szintén sváb faluban, hogy boldogítsák egymást addig is. Ergo többezer főt otthagytak egy kis faluban, hogy lássa annak a lakossága őket el úgy, ahogy tudja, ami nyilván elég komoly megterhelést jelentett az ott élőknek, érdekes mód mégis szolidaritás lett a dologból. A szerelvényen lévők persze jobbnak látták visszaszökdösni, ami ellen a magyar hatóságok keményen tiltakoztak, az ezzel foglalkozó iratokon emlékeim szerint a "svábság Hajósról való visszaszivárgásának megakadályozása" volt a tárgy. 
Ha minden igaz, üknagyapám ott halt meg, érdemi orvosi ellátás hiányában, Kalocsán van eltemetve. Ennyit a nagy humánus kitelepítés legendájáról.
És most a fejembe vettem, hogy megkeresek pár olyan személyt, aki ezen a megrekedt szerelvényen volt, mivel amit itt most leírtam, kicsit még számomra is bizonytalan. Egy tanulmányt meg azért össze lehetne hozni belőle, vagy akár valami kisebb kiadványt.

Tegnap egyébként egy bácsinál voltam, ami már eleve fura, mert általában csak nők élnek már (1928 előtt születettekről van szó). Mielőtt kimentem megnéztük Google Streetview-en, hová is megyek pontosan, klasszik komcsi tervkatalógusos kockaházas utca volt, apám egyetlen pillantással az utcaképre megmondta, melyik lesz közülük mégis a sváb. És eltalálta.. konkrétan a sváb ház akkor is nagyobb és kiemelkedőbb a többinél, ha elvileg csak egyforma tervekből lehetett elvileg választani: igen, de az övé a kétszintes. Ez a tipikus gondolatmenet, hogy hát de majd ha idejönnek a fiatalok, meg lesznek unokák - akik ugyan sose maradnak ott, itt a falu is tele van böhöm házakkal, amikben egy idős házaspár él. Másrészt ez tipikusan mutatja azt, hogy annak ellenére, hogy az illető is nagy nulláról indult 5 év orosz fogság után, felépítette a maga életét.
Sajnos, mint kiderült,  egyedül él a nagy házban, pedig igen szép számú leszármazottja van. 93 éves, hetvennél nem tippeltem volna többnek. A januári konferencián tűnt fel, ahogy mesélte a dolgokat, feltűnően szépen, összeszedetten és választékosan beszélt; én meg egyszerű emberekhez vagyok szokva, akik keresik a szavakat, tekintve, hogy nem magyar anyanyelvűek. A bácsi az emeleten lakik, probléma nélkül lépcsőzik, sudoku-val játszik (ez a mai fiatalok nagy részének meghaladja a szellemi kapacitását), heti háromszor bejárónővel tartatja rendbe a házat, de egyébként elvan egyedül. Igen tisztes nyugdíja van, amiért nyilván meg is dolgozott. És egy nem régi, nagy autója, amit probléma nélkül vezet (tudom, mert nem engedett az esőben sétálni, visszavitt a paraszthoz), legfeljebb ha nem érzi jól magát, akkor inkább nem. 
Kérdeznem nagyon nem kellett, mégis valószínűnek tartom, hogy ez lett a legjobb interjúm, amit valaha készítettem. Abban volt a leginkább más, mint a legtöbb alany, hogy ő nem csak azt mesélte el, mi történt vele, hanem átlátta, vagy most már legalábbis átlátja, hogy hogyan és miért. Mesélt más dolgokat is, és tényleg az az igazi életbölcsesség áradt belőle, szóval nagyon le vagyok nyűgözve, és remélem, hogy még jópár évig köztünk lesz...

A budapesti lakáskérdés megoldódni látszik, most már belátható időn belül. Olyannyira belátható időn belül, hogy lehet előbb, mint hogy én itt elvégzem a kitűzött feladatokat. Amikből hirtelen észrevettem, hogy elég sok van, meg ugye most itt kitaláltam a plusz projektet..

És a hét meglepetése, hogy még januárban feladtam előrelátóan egy hirdetést egy német oldalon, hogy keresek szeptemberre szállást. Münchenről tudni kell, hogy borzalmas, Budapest ahhoz képest még leányálom, bár talán kevesebb a csaló, a perverz és az ilyen szociálisan borzalmas, amikből BP-en túl sok is volt. Viszont Münchenben az Oktoberfest hónapjára szállást találni az kész rémálomként lebegett a szemem előtt, amire a gatyám is rá fog menni, mínuszos projekt lesz, világvége.
A hirdetés ott árválkodott, nyilván senki nem tervezi még a szeptemberét, így kicsit baromság is volt, másrészt ingyen van, hátha. És lőn. Jött egy e-mail egy 25 éves lánytól, hogy hát ő az ő szobáját tulajdonképpen kiadná nekem, abban a hónapban úgyis általában elmászkál, max néha lenne ott, addig alszik a kanapén. Gondoltam, ja majd pont erre fogok fizetni. Aztán kiderült, hogy megint túl magyar voltam, kétszobás nappalis a lakás, a kanapé a nappaliban van, szóval a lakás általában az enyém, max néha ő is megjelenik. Asszem ő az illető, szóval alig hiszem, hogy nagyon zavarna.
A lakás pedig itt van (érdemes műholdra állítani, csak hogy látsszon a zöld területek aránya), ez nagyon belváros, ennél jobbat nem is akarhatnék, sőt lehet, hogy szeptember végére már túl hangos is lesz.
Mindez persze nem lesz nekem olcsó, mert 450 Miete + 50 rezsi + 150 kaució (utolsó egyébként baromi jófejség, hogy csak annyi...) az még akkor is sok pénz, ha kapok egy ezrest arra a hónapra. Másrészt érdemes egy pillantást ide vetni, hogy milyenek az aktuális árfekvések, és máris lenyugszik az ember egy kicsit. Az olcsóbbaknál vagy harmincöt lakótárs van, vagy kint van a fenébe. És oké, hogy szuper közlekedés (München körül kb. 50 km-es körben van közvetlen S-Bahn, ez ugye kb. azt jelenti, mintha Budapestről Esztergomba, Bicskére, sőt majdnem Tatabányára és Székesfehérvárra kimenne a metró..), de szuperdrága is, diák se leszek ott, szóval ha bérletet kellene vennem, akkor 50-200 euro plusz, úgy meg már az olcsó szállás nem is olyan olcsó, az időről nem is beszélve. Szeptemberben meg bőven lehet majd még szerintem biciklizgetni.
Szóval a csajjal abban maradtunk, hogy amikor legközelebb kimegyek, találkozunk, megnézem a lakással együtt, és hacsak nem leszünk egymásnak kölcsönösen baromi ellenszenvesek, csinálunk valami szerződést, ő keres 450 eurot, nekem meg lesz hol laknom egy hónapig. Nem bánnám, ha ebbe nem csúszna tényleg hiba, mert semmi kedvem kétségbeesett utolsó pillanati aktív kereséshez augusztusban.

Nagyjából ilyenek vannak, otthon meg semmi túl jó.

2015. március 10., kedd

Hol is kezdjem

Igazából itt elég sok esemény kimaradt az utóbbi időben, nem mintha sok esemény történt volna az unalmas mindennapokon kívül, de talán azért néhányat mégis érdemes megemlíteni.

Ott volt például február 25., a kommunizmus áldozatainak emléknapja, amire nagyon trükkösen időzítették a malenkij robot konferenciát a Parlamentben. Mert ők a kommunizmus áldozatai, mi mások lennének. Mivel indult hajnalban egy különbusz Pécsről ingyé oda, és mivel nekem volt aznap más dolgom is Budapesten, hát én is mentem nézőnek, mert mi másnak, mi közöm végülis a témához. Hát minden elismerésem azoknak a politikusoknak, akik ezeken a kényelmetlen szar üléseken még aludni is tudnak, de biztos van annyi pénz, amiért ez mehet is.
A szeánsz azzal kezdődött, hogy prolitikusok (na vajon melyik csapatból) nyomták a reklámot, hogy polgári Magyarország, meg az "előző kormány", ami nyilván a kettővel ezelőtti, megkapta az oltást, hogy a görények a túlélők kárpótlásán akartak spórolni, de bezzeg most valami hetvenezer ember kap pár ezer forinttal többet. Jó, azt én aláírom, hogy egy annyira ostoba kormány, ami ezektől az emberektől elvesz valamit, ezzel magára húzza a vizes lepedőt, hogy ez biztos nem véletlen, és megérdemli, hogy aztán belerúgjanak, de a másikaknak sem kellene fittizni, hogy ők mennyire királyok, mert bármilyen szépen fogalmazzák is meg, itt akkor most olcsón vettek hetvenezer szavazatot.
A tudományos előadások is meglehetősen változó minőségűre sikeredtek, volt, akit jó volt hallgatni, volt, akinek a tárgyi tévedéseitől csoda, hogy a fény nem aludt ki, meg mondjuk kiválóan elmondták a mások által kikutatott és megírt dolgokat, taps. Nem is vállaltam be, hogy erről az eseményről beszámolót írjak újkor.hu-ra, mert ha ilyen kritikus vagyok, mint itt, akkor én vagyok a szemét, mert milyen szép rendezvény volt, mit kell itt bunkónak lenni, ellenben ha nem vagyok kritikus, és valaha még ebben az országban lesz magára valamit adó, reális történelemszemlélettel rendelkező berendezkedés, nem szeretném, ha előszednének, hogy hogy írhattam, hogy minden rendben volt, amikor nem.
Délután meg kellett a dologról pattannom, így lemaradtam arról, hogy vette el egyik előadó a másiknak az idejét, hogy szállt el a technika (ilyen menő helyen..), és hogy mondta a magyarországi németeket egyedül képviselő személy, aki amúgy nem is előadó volt, hogy innen senkit nem azért vittek el, mert német volt. Talán jobb is, mert ezt lehet megdobtam volna egy almával.

Az aznap délutáni DAAD elbeszélgetés eredményeit majd meglátjuk, májusban, azért baszki hogy valami fél évig tartson, az kemény. Valószínűleg elkövettem azt a hibát, hogy azt hittem, a beszélgetőpartnerem (valami 7-8 ember volt, nem tudnám már az arcukat felidézni, de csak egy kérdezett) otthon van abban, amiről beszélünk, aztán mikor meglepett arcot vágott, mikor mondtam, hogy a Szovjetunióba előbb vitték a népet, mint hogy aztán kiűzték a többit Németországba, akkor láttam, hogy jobb lesz egy reboot és kezdeni a dolgot elölről. 10.000 euroért még az ókorba is visszakanyarodok, ha kell.

Aztán. Bekerültek a jegyeim ETN-be, az összes, megvan a 30 kredit, elég egyöntetűek a jegyeim is, szóval ez egy erős kezdés volt az Andrássyn.
Egyébként nagyon megszerettem ezt az egyetemet, ez az, ahová minden ellenére nem úgy megyek be órára, hogy jaj már megint, neee, nem akarok, hanem hogy de jó, találkozok az emberekkel, jó lesz, érdekes lesz, szeretem. Ha belegondolok, mennyire B-tervnek tekintettem az elején, pedig minimum a felvételi elbeszélgetés utáni fellegekben járás meggyőzhetett volna, hogy ez az a hely, ahol legalább elismerik, amit eddig csináltam.
Most meg lesz egy olyan elvileg, hogy elmegyünk együtt túrázni a Budai-hegyekbe, persze nyilván a németek nem fognak ezért idejönni, de legalább néhányan.
Meg volt most ilyen teljes doktori iskola tájékoztató, kb. 30-an vagyunk összesen elvileg az összes szakon, most már nagyjából tudok mindent és a ledoktorálás sokkal kevésbé áll előttem valami lehetetlen, teljesíthetetlen szörnyszülöttként. És bár ez még nem hivatalos, főleg, ha netán ősztől lelépek, akkor lehet lesznek gondok, de a jelenlegi DoktorandInnenvertreterin (magyarul az a hök, csak az egy már eleve negatív kifejezés.. az AUB-n meg ez nem a nagy vedelésekről és lopásról szól, gondolom ezért van az, hogy az ilyen összejöveteleken pl. fussa mindig evés-ivásra) megérdeklődte, hogy mivel ő lassan végez, nem volna-e kedvem beszállni a buliba. Részletek majd, ha lesznek.

Erre a félévre nézve áprilisban tartok egy módszertani előadást a politológusoknak, ha jól értettem, arra még készülni is kell, de nem baj. Amúgy lesz egy szeánsz 21.4 az MTA-n, 23-án Budaörsön, júniusban Kattowitz-ban, augusztus 26-án Veszprémben. Eléggé sokallom a magyar dolgok arányát, de eddig ez így sikerült.

Tegnap volt az utolsó vasárnap, amikor még lehetett vásárolni, most biztos sokkal jobb lesz a világ.

2015. március 4., szerda

Inflector

Utoljára kb. pont két éve voltam beteg, amikor is március közepén hazajöttem, és öltözetemet tekintve nem voltam felkészülve rá, hogy márciusban a buszról leszállva egyszercsak hóvihar tekeri a fejemre az esernyőmet. Idén még ennyi sem kellett hozzá.
Az elmúlt néhány nap így telt.












Meg így.

És rohadtmód nem tevékenyen, ami bosszant, bár most, hogy a költözésem elcsúszott, eleve lóg minden a levegőben. Mondjuk amúgy is, mindaddig, amíg nem tudom biztosan, hol leszek ősztől, elég nehéz bármit is lépni. És hát erre nézve nem fognak elsietni semminemű döntést.
Addig is alaposan végignéztem ezermillió német meg angol dokumentumfilmet youtube-on, különös tekintettel a Sekunden vor dem Unglück Natgeo sorozatra. Többet nem szállok repülőre, vonatra, de még nagyon autóba sem, nem megyek tömegbe, nem megyek a hegyekbe, mert vagy elvisz a lavina, vagy átszakad egy gát és akkor az iszap vagy éppen a víz. Hegyi vasútra meg felvonóra meg aztán végképp nem. És a paksi bővítést is megakadályozom, mert néztem pár dolgot Csernobilról is.
(bár ott ilyen setét gondolatként felmerült bennem, hogy mindenki olyan nagyon fennakad rajta, hogy ugye odaküldtek igen sok katonát is takarítani, akik aztán ennek következményeit erősen megszenvedték/ik.. namost a katonaság eleve szar ügy, az is volt mindig, másrészt ott ha az benne van a pakliban, hogy kiküldenek a frontra meghalni, akkor az miért ne volna, hogy ilyen esetben téged vetnek be - és meg fogsz halni?)



Bár mikor ilyen képeket kapok, és az illető nem a 2000 darabos kirakóját fényképezte le, mikor kész lett, akkor azért még meggondolom, hogy de, talán mégis ülnék én repcsire, vonatra, sífelvonóra és bármire, és mennék a hegyekbe kérdezés nélkül. És az előző bejegyzés kapcsán is sokszor az szomorít el, hogy az ilyen helyek mennyire nincsenek messze, és más, szerencsésebb országba született emberek számára mennyire magától értetődő, hogy hétvégente elmennek egy ilyen helyre - és nem fektetik bele a jövedelmük nagyobb hányadát, mint mi egy mozijegybe vagy egy éttermi ebédbe..








2015. február 26., csütörtök

Az elmúlt hetekben megint több olyan impulzus is ért, ami emlékeztetett arra, hogy ebből az országból el kell menni.

Az egyik, hogy nagymamám tavaly júniusi rosszulléte óta és hónapokon át tartó eredménytelen tortúrája után, ami nem hozott eredményt, most derült ki valami eddig is jelenlévő probléma, ami felett orvosok sora siklott el. Az eredményre még várni kell (még mindig..), ha viszont a lehető legrosszabb verzióról van szó, akkor annak rendkívül súlyos következményei lesznek, hogy több mint fél évig nem vették észre, mi van, és nem csináltak semmit. Nem egzotikus dologról van szó. Ergo ott tartunk, hogy itt az ember akár halálos betegen is besétálhat, végignézik, nem veszik észre, mi van, hanem hazaküldik.

A másik dolog, ami iszonyatosan lehúz itt, az a nagy magyar perspektívanélküliség, amiből a lakáskeresés folyamán kissé sokat láttam. Pedig a nyomorultabb helyekre el se mentem, csak úgy magamban nyugtáztam a hirdetéseket elnézve, hogy azért vannak kemény élethelyzetek, amikor a kisgyerekes házaspár ki kell adja egy idegennek a másfél szobás lakás kisszobáját, a másik oldalról meg valakinek be kell egy ilyen odúba költöznie, az kemény.

De úgy alapvetően, a jobb helyeken is érzékeltem, hogy az embereknek a fele fizetését kb. elviszi az albérlet. Akkor még nem ettek, nem közlekedtek, nem voltak betegek, nincs kisállat/gyerek, nem vettek ruhát, nem voltak szórakozni és nem vettek semmit. Ja, és nem fizettek vissza valamilyen hitelt. És ezek még bérelt szobák, nem bérelt lakások, ergo az otthon kifejezés leginkább gúnynév csak arra, hogy helyiségeken kell osztozni adott esetben egy idegennel, az általad használt berendezési tárgyak egy része nem a sajátod, és ki vagy szolgáltatva annak, hogy a tulaj kitesz idővel. Undorító.
Egy bérelt szoba költségei kicsit vállalhatóbb környéken 60ezer körül vannak havonta, bkv bérlet egy tizes, havi kaja nyilván egyéni, de legyen mondjuk 30, mert ez alatt a kenyér+parizer van, de az meg elég hamar visszaüt. Itt elértük a százezres határt, és még mindig vannak kötelezően szükséges dolgok, mert fürödni és hajat mosni azért kell valamivel, nőként bizonyos kozmetikai cikkek megintcsak (nem a Manhattan szemkontúrceruzára gondoltam, hanem a vérszívóra), mosószer, mosogatószer és budipapír is, sanszos, hogy telefonod is van, bizonyos költségekkel, és van egy bankszámlád kártyával, ami titokban szintén leharap valamennyit a havi betevőből. Ha van egy párod és nem akarsz elszaporodni, az sincs ingyen, és vegyük, hogy akkor ezzel le van zárva az, ami mindenképpen kell, kisebb kilengésekkel havi 120ezres bevétellel kijön az ember Budapesten hó végén nullára.

Na most nem mindenki keres annyit, de aki annyit keres is, annak is még mindig kurva szar élete van. Mert itt bejönnek a még mindig nem luxus kategóriás, de már nagyobbacska igények, hogy normális dolgokat akarsz kajálni, vagy néha mondjuk étteremben, akarsz számítógépet, saját háztartási gépeket, ruhákat, autót (nee), háziállatot (neee), gyereket (NEEEE), nyaralni, utazni, moziba/színházba/múzeumba/szórakozni/sportolni menni, könyveket venni, vagy éppen csak normális és mondjuk nem másokkal megosztott lakásban lakni, netán hitelt fizetsz éppen vissza (nee), vagy dohányzol (NEEE), megvert az élet allergiával vagy más betegséggel, vagy mondjuk szeretnél hó végén meghatározott célra vagy vészhelyzetre pártízezer forintot félretenni. Ezekhez már nem baj, ha havi kétszáz felett keresel, akkor legalább néhány menni fog belőle. Havi kétszáz felett viszont annyira sokan nem keresnek. És hát az itt felsoroltak még mindig csak a minőségi élet alapjai voltak, nem holmi nagy álom, luxus, felsőtízezres móka, amiről a pórnép csak álmodozik.
Sajnos itt viszont már megborult az egyensúly, és az emberek többségének a minőségi élet az, amiről álmodozik. Ez az, amit én perspektíva nélküliségnek hívok.

2015. február 17., kedd

Józsi

Néha egy kicsit idegesít, hogy nálunk félcsaládi vonás a talpraesettség hiánya, amit életképtelenségnek is nevezhetnék. Félcsaládi, mert vannak, akikben megvan, másokban nincs. Csak ettől van néha az az érzésem, hogy én vagyok a férfi a háznál, mert ha valaminek utána kell nézni, meg kell kérdezni, azt jobb, ha én teszem.
A múltkor nem volt gáz (gáz volt). A pánikhangulat hamar beállt, és komolyan nem akartam elhinni, hogy előbb lettek a szomszédok körbekérdezve és a szolgáltató száma a számlákon keresve, mint az interneten.
Azt is kicsit meglepett, hogy a húgom felhívott, hogy ott van a kollégiumban és kell neki buszjegy, olyat hol szerezhet. Azért másfél éve jár ebben a városban iskolába.

A lakáskeresés zajlik. Megnéztem párat Zuglóban, az egy kellemes helynek tűnik, bár azért ja, az Örs vezér terén már ott vannak a szipusok meg a kéregetők. Meg hát leginkább szépséges panelházak vannak, amit a világ összes muskátlija se javít fel.
Majdnem sikeresen beköltöztem a nyolckerbe, arról nem itt, hogy miért nem. Ellenben jelentős időt és energiát fektettem most abba, hogy tanulmányozzam, Budapesten hová ne. Az internet nagy segítség, ugyanakkor meg nem, mert minél több ember, annál ellentmondásosabb. Egyesek a kénköves gettóban is elégedetten élnek, és nő létükre éjjel is mászkálnak bátran, mások hátborzongató dolgokat mesélnek ugyanarról, és bizonygatják, hogy a megnyugtató választ író valójában az ott lakó bűnöző, aki így akar becsalni a pokolba. Egyik kispajtásom szintén azon a vidéken lakik, és amondó, hogy paprikasprét a zsebbe, de úgyse lesz semmi, ugyanakkor emlékszem, hogy mikor anno meglátogattam, mindig elém jött azért a Blahára (bár az is a pokol előszobája).
Nehéz ügy ez, mert a jónak tartott Móricz Zsigmond körtéren fényes nappal nekem jött egy nemkisebbségi csávó, elküldött anyámba és közölte, hogy ronda vagyok, de azért a kellemetlenségek előfordulása között csak-csak vannak különbségek.

Ahová majdnem költöztem, az a József utca volt, egykoron állítólag a csak kocsisorként emlegetett munkahelye a pénzért magukat áruló hölgyeknek. Az utca egyik vége a Nagykörút, aminek a környékén kb. mindenki élni szeretne, világlegjobb közlekedése, boltok, lehetőségek, juppi. A szűk és éjjel nem túl világos kis utca kb. 700 méter lehet, keresztezik még kisebb mellékutcák, némelyiknek már a neve se tetszik (Salétrom, Auróra), néhol egy-egy épületet elbontottak, ami nappali fényeknél szép átláthatóvá teszik a dolgot, éjjel viszont egy ijesztő sötét beláthatatlan térré változik mindez. A túloldal a Mátyás tér, ami állítólag egykor már a mordor volt, most egy zárható játszótér van rajta - nem túl ijesztő. Mégis sokak szerint ez a pokol kapuja, ami meg azon túl van, oda fehér ember ne menjen. Egyesek szerint jobb lett tőle, hogy a területet rehabilitálták, mások szerint nem. Szintén nem szerencsés, hogy a József utcában van egy drogos központ. De rendőrség is. Szép és fura nevű kis utcák (Tavaszmező, Magdolna, Kálvária, Tömő, Szigony) keresztezik egymást, (egykor legalábbis) szép épületek vagy éppen nyomorult romhalmazok állnak egymás mellett. Itt született Radnóti a Diószegi utcában, ahová állítólag a taxisok nem vesznek fel rendelést. Itt játszódott a Pál utcai fiúk. Belső udvaros nagy épületekkel van tele minden, és állítólag a házakba húzódott be a baj azáltal, hogy kb. minden be van kamerázva.

Még az utcai húgyszag és a járdán hagyott nagy mennyiségű kutyaszar se tántorított volna el, mert szerintem Józsefváros Budapest legszebb és leghangulatosabb része. Épp csak itt van a határa annak, hogy én nem félek, mert de. És nem fér bele, hogy ne merjek nyári ruhát felvenni, vagy gond legyen, hogy laptoptáskával járok, mert azzal elég nehéz letagadni, hogy van nálad valami értékes. Az se fér bele, hogy ne merjek elmenni majd futni, vagy sötétedés előtt mindig igyekezzek haza. És annyira sajnálom, mert ilyen kinézetű helyen szerettem volna leélni a pesti hónapjaimat, de nem ilyen emberek közt.